Melyik a világ leghosszabb filmje?
Ha a leghosszabb filmes alkotást keresed, akkor a 2012-ben bemutatott Logistics (eredeti címén Logistics Art Project) minden képzeletedet felülmúlja majd. Ez a dokumentumfilm a Guinness World Records adatai szerint is hihetetlen, 857 órás játékidővel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy ha megállás nélkül néznéd, több mint 35 napot és 17 órát kellene a képernyő előtt töltened. Az alkotást egy svéd művészpáros, Erika Magnusson és Daniel Andersson készítette, akik egy egészen különleges koncepciót valósítottak meg: egy egyszerű lépésszámláló útját követték végig valós időben, a gyártástól kezdve egészen az eladásig.
A film fordított időrendben mutatja be a termék életútját. A történet Stockholmban kezdődik, ahol a lépésszámlálót megvásárolják, majd a kamera végigkíséri az eszközt a kamionos szállításon, a tengeri konténerhajózáson keresztül, egészen a kínai gyárig, ahol az alkatrészeket összeszerelték. Az alkotók célja az volt, hogy rávilágítsanak a modern fogyasztói társadalom láthatatlan folyamataira és a globális logisztika gigantikus léptékére. Amikor látod a végtelennek tűnő tengeri utazást vagy a monoton rakodási folyamatokat, megértheted, mennyi emberi munka és energia áll egy apró technológiai eszköz mögött, amelyet te talán csak néhány perc alatt választasz ki a boltban.
Kísérleti mozgóképek és a több száz órás alkotások listája
A filmtörténetben a Logistics mellett több olyan kísérleti munka is született, amelyek a hagyományos moziélmény határait feszegetik. Ezek a művek gyakran nem is klasszikus történeteket mesélnek el, hanem installációként funkcionálnak, ahol az idő múlása válik a főszereplővé. Ismerd meg a legextrémebb példákat, amelyek messze túlmutatnak a megszokott kereteken:
- Ambiancé (720 óra): Anders Weberg svéd rendező monumentális projektje. A művész a tervezett 2020-as bemutató idején a vetítés megvalósítása helyett megsemmisítette az egyetlen kópiát, ezzel jelezve végleges visszavonulását a filmművészettől.
- Modern Times Forever (240 óra): A Superflex művészcsoport alkotása a helsinki Stora Enso épület sorsát mutatja be. Azt szemlélteti, mi történne az épülettel az elkövetkező több ezer évben, ha az emberiség eltűnne, és csak a természet erői formálnák a várost.
- Cinématon (több mint 200 óra): Gérard Courant folyamatban lévő projektje, amely 1978 óta készül. A film több ezer rövid, néma portréból áll, ahol minden alany pontosan 3 perc 25 másodpercet kap a képernyőn.
- Beijing 2003 (150 óra): Ai Weiwei híres kínai művész filmje, amely Peking utcáit térképezi fel egy autóba szerelt kamera segítségével, bemutatva a város fejlődését és mindennapi ritmusát.
Ezek az alkotások nem feltétlenül arra készültek, hogy elejétől a végéig végignézd őket. Inkább arra hívnak, hogy rövid időre merülj el bennük, hagyd, hogy a képek sodrása magával ragadjon, majd térj vissza a saját valóságodba, miközben a film a háttérben továbbra is halad a maga medrében.
És a magyar versenyző
Amikor a hosszú filmekről beszélünk, magyar nézőként valószínűleg neked is azonnal Tarr Béla mesterműve, a Sátántangó jut eszedbe. A több mint hétórás játékidő elsőre talán ijesztőnek tűnhet, de a nemzetközi kísérleti mezőnyhöz képest ez az alkotás csupán a középmezőnyhöz tartozik. Tegyél azonban különbséget a narratív, azaz történetmesélő filmek és az installáció jellegű művek között. Míg a Logistics vagy az Ambiancé inkább egyfajta képi környezetet teremt, addig a Sátántangó egy kerek egészet alkotó történetet mond el, amely megköveteli a folyamatos figyelmet és az érzelmi bevonódást.
Vannak olyan monumentális dokumentumfilmek is, mint Claude Lanzmann Shoah című alkotása, amely közel kilenc és fél órán keresztül (pontosan 9 óra 26 percben) dolgozza fel a holokauszt traumáját. Ezeket a darabokat jelentőségük miatt világszerte, különleges alkalmakkal vetítik a mozikban, eseményszerűen, gyakran szünetekkel megszakítva.
A moziba szánt monumentális darabok lényege, hogy a hossz nem öncélú: az alkotóknak szükségük van erre az időre ahhoz, hogy a téma súlyát és a karakterek mélységét hitelesen átadhassák. Amikor egy ilyen filmre jegyet váltasz, az nem egyszerű szórakozás, hanem egy spirituális és intellektuális utazás, amelyre tudatosan kell készülnöd.
Lav Diaz munkássága és a lassú mozi művészi szabadsága
A kortárs filmművészet egyik legkülönlegesebb alakja a fülöp-szigeteki Lav Diaz, aki szinte sorozatban készíti a nyolc-tíz órás darabokat. Ha találkozol a munkáival, látni fogod, hogy ő a „slow cinema”, azaz a lassú mozi irányzatának egyik legelszántabb képviselője. Filmjeiben, mint például a Melancholia vagy az Evolution of a Filipino Family, a történet helyett az atmoszféra, a táj és a költői képek dominálnak. Diaz nem hajlandó alávetni magát a kereskedelmi mozik elvárásainak, ahol minden percet a néző szórakoztatására kell fordítani.
Az alkotó hitvallása szerint a film hossza nem egy leküzdendő akadály, hanem a művészi szabadság legfontosabb eszköze. Szerinte az idő nem lineáris, és a mozinak képesnek kell lennie arra, hogy leképezze az élet valódi tempóját, ahol a csendnek és a várakozásnak ugyanakkora szerepe van, mint a párbeszédeknek. Lav Diaz arra ösztönöz, hogy ne siess sehova. Ha elmerülsz egy tízórás eposzában, észreveheted, ahogy a légzésed lelassul, a figyelmed kiélesedik, és elkezded értékelni az apró rezdüléseket, amelyeket egy pörgős akciófilmben soha nem vennél észre. Ez a fajta lassúság egyfajta lázadás a rohanó világ ellen, ahol mindenki azonnali válaszokat és gyors ingereket vár.